Előd László búvárfotós
Arany Delfin Fesztivál Moszkva
Sokat tépelődtünk. Moszkva messze van. Autóval szinte lehetetlen odajutni, a repülő pedig drága. De tíz képünk ott hever valahol a fesztivál szervezőinek az asztalán, és várja, hogy kiemeljék a többi ötszáz közül és azt mondják valamelyikükre: ez igen, szép munka.
  Nem is tudtunk semmit erről a rendezvényről. Még tavaly Antibees-ban egy csinos orosz lány a kezünkbe nyomott egy szórólapot, majd hosszasan magyarázni kezdett angolul aminek a felét sem értettük. Megígértük, hogy küldünk képeket. Azt nem, hogy el is megyünk. A kíváncsiság persze furdalta az oldalunk. Moszkva. Nagy város. Nagyon nagy. Több mint tizennégy millió lakosa van. A metrón naponta nyolc millióan közlekednek. Igaz ők már nem veszekednek a négyes metró megépülésén. Nekik van vagy tíz vonaluk. A várost megkerülő út is százharminc kilométer. Olcsó a benzin, a McDonalds és a metrójegy. Minden más szinte megfizethetetlen. Már itthon a vízum megszerzése sem egyszerű és nem olcsó. A nagykövetségen visszahajítják a kérelmünket: csíkos a papír széle, nem megfelelő. Miért mit vár? Moszkvából jött a fax. Orosz fax. De nincs mit tenni. Telefon a csinos orosz lánynak, de lehet, hogy már a kollegájának. Kapjuk újra a faxot a szállásról. Megint csíkosan. Megint telefonok. De most már muszáj menni. Meghívtak! Kiemelték a képeinket és várnak sok szeretettel. Fizetik a szállást a fesztivál ideje alatt, a transzfert és a belépőket a bankettet is beleértve. Nem tudni mi lesz az eredmény. Olyan mint az Oscar díj. Nominálnak öt képet és majd a díjkiosztó gálán derül ki a győztes neve. Hivatalosan nincsenek dobogós helyek csak legjobb létezik. Az Arany Delfin díjas kép. Sok kategória van, mind álló-, mind mozgóképben. Minket nagylátószögben tartottak érdemesnek jelölni. Természetesen fotóban.
Nagy az izgalom. Nehezen és drágán megszerezzük a vízumot, kényszeredett mosollyal hagyjuk el a követség épületét. Reménykedünk abban a régi igazságban: ami nehezen indul, az általában a végére vidám véget ér. De a megpróbáltatásainknak még nincs vége. Utazás előtt egy nappal kiderül a szállás drágább mint írták. Bizonyos szobákat csak oroszoknak adnak ki, külföldieknek nem. Az ár amit küldtek pedig ezt takarta. Nyugati vendégeknek számítunk, fizessünk. Elvégre Unió tagok vagyunk. Több pénzt váltunk a bankban, még egyszer átnézzük mindenünk meg van-e. Jóska felkészülve a legrosszabbra három napi hideg élelmet is hoz. Három személyre. Nem alaptalanul. A fotó és videó felelős én vagyok, Rita a meleg ruházatért felelős. Három pulcsi fejenként, nagykabát, sapka-sál-kesztyű. Lehet, hogy még Szibériába is megyünk. Vagy visznek- viccelődünk. Felszállás a gépre és két óra alatt utazunk négy órát. Visszafelé rövidebb lesz. Csak tíz perc. Csak legyen visszafelé is! Megérkezünk és nem is olyan vészes. A sofőr vár minket, nem beszél csak oroszul, de máris hívja a kontaktot. Ritának nyújtom tovább a telefont. Ő nálunk a kommunikáció felelős. Persze csak ha idegen nyelven kell beszélni. Mindenki nagyon örül, hogy szerencsésen megérkeztünk és találkozunk a szállodában egy bő órával később. A szobák elfoglalása még két óránkat elveszi, mert dollárban adják meg a szoba árát, de rubelben kell fizetni. A hivatalos váltó és a szállodás kisasszony árfolyama között tíz százalék különbség van. A mi kontónkra. Vakarjuk a fejünket: egyre drágább ez az utazás. Fizetünk. Előre. A minibár kauciót a közben megérkezett hölgy, Anna a kontakt fizeti. Ő felelős a fotósokért, a Franciaországban megismert hölgy pedig a videósokért. Sajnos ezt komolyan veszi, mert velünk fotósokkal szinte szóba se a fesztivál ideje alatt. Pedig ő volt az egyik érv az utazásra. Másnap kipihenten vágunk neki a fesztiválnak. A képek sorakoznak a falon. Megszámolom őket. 270 darab. Jóskának négy, nekem mind az öt képemet kirakták. Jól állunk. Találkozunk néhány prominens személlyel, megnézzük az arany delfin szobrokat, csurgatjuk a nyálunk értük. Szépek. Körülnézünk a kiállításon is. Itt van szinte minden nagyobb és ismertebb rendszer a CMAS-tól a PADI-ig. Maldive-tól a Fülöp szigetekig bárhova utazhatunk. Egyenlőre képzeletben. Egy külön elkerített sátorban folyamatosan vetítik a beküldött 120 film valamelyikét. 24 országból érkezett alkotás Moszkvába, több mint 250 szerzőtől. Holnap lesz a díjátadó, egyre jobban izgulunk. Latolgatunk. Nézzük kinek a képe lehet jobb a miénknél. Aztán feladjuk. A zsűri ízlése kiszámíthatatlan, ki tudja mi Moszkvában ma a menő. Tovább állunk. Irány a Vörös-tér a krásznájá plóságy. Későn érkezünk oda már sötétedik, hideg van. Néhány fotó és átfagyva indulunk vissza a metró felé. Közben egy kis incidens. Három orosz magyaráz nekünk valamit erőszakosan a saját nyelvén, mi egyre idegesebben válaszolunk angolul. Mire megjönnek a rendőrök és cigiznek egy jót a gyanús alakokkal, mi már száz euróval könnyebbek vagyunk. Kihagyjuk a metrót, taxizunk. Haza akarunk érni a szállodai szoba biztonságot nyújtó falai közé. Elkedvtelenedünk. Már csak a holnapi jó eredményben bízunk.         
   Másnap délután, újult erővel közösen az összes alkotóval, szervezővel és a sajtó munkatársaival átballagunk a közeli művelődési ház színház termébe. Katonai fúvós zenekar vár minket. Itt ez még úgy látszik menő. Végigkísérik az egész ünnepséget. Ahányszor a műsorvezető elkiáltja magát: muziká, ők már játsszák is a tust. Először digitális, majd orosz édesvízi képek kategóriájában hirdetnek eredményt. Már remegünk, a szívünk százat ver, a kamerát le kell támasztani, mert össze-vissza inog. Jön a makró kategória. Utána mi jövünk! Hárman gyülekezünk egy csoportban a színpad előtt. Egyikünk kamerázni fog, a másik fotózik és a harmadiknak jut a kellemesebbik munka: átvenni a díjat. Remélhetőleg. A műsorvezető bejelenti a jelölteket, egy hölgy bejön, oroszul mond néhány udvarias szót, majd el kezdi nyitni a kezében levő lezárt borítékot. Egy izzadság csepp kezd el lassan elindulni a homlokom felöl, bele a szemembe. Homályosan látok. Aztán kezd tisztulni a kép és a saját felvételemet látom kivetítve a teljes vásznon. A műsorvezető megismétli a nevet, én valaki kezébe nyomom a gépet és a színpadon megköszönve a zsűrinek és a modellemnek Jóskának, átveszem a díjat. Jóska negyedik lett mint fotós ezen a versenyen, és első mint modell. Persze neki nehezebb dolga volt mint nekem, hiszen nekem egy több mint kétezer merüléssel rendelkező modell jutott, míg neki egy jóval fiatalabb, kevésbé tapasztalt búvár. Én. Vodkával koccintunk már a banketton. Iszunk örömre és bánatra. Megegyezünk. Jövőre nem küldünk képet és nem jövünk. Messze van és drága. Persze ha hívnak?! Ja, az más!