Előd László búvárfotós
Seychelles Szigetek - A teknősök birodalma
- Are you okay?
- No, I’m not! Absolutely not! – kiabál vissza és a hullám megint átcsap a feje felett.
Hárman kapaszkodunk a horgonykötélbe és semmi pénzért nem eresztenénk el. A több méteres hullámok fel-le dobálják a hajót és vele együtt rángatózik a kötél is amibe kapaszkodunk. A következő hullám megint eltünteti Ritát és minket sem kimél.
Egy lehetőség marad, minél elöbb leereszkedni a mélybe, magunk mögött hagyva ezt az istenverte szörnyű időjárást. Lenézek és látom amint egy teknős alattam kényelmesen tovaúszik fittyet sem hányva a mi vergődésünkre a felszínen.
- Merüljünk le azonnal- kiáltom, de rápillantva Rita félelemtől és persze a búvármaszkjától is eltorzult arcára, tudom, hogy ő feladta. Ő már nem akar merülni, ő már nem akar vizet látni. Rita szilárd talajt szeretne a lába alatt és nem halálfélelemmel küszködni a tenger közepén. Ezt veszi észre a velünk merülni készülödő divemaster is, és visszasegíti Ritát a fedélzetre. Így végül kettesben merülünk alá a habokba.
Amit először érzek, nem a megkönnyebülés,mert a hullámok után következik egy erős áramlás szembe aminek szerencsére tíz méter mélyen és néhány uszonycsapást követően híre-hamva sem marad. Végre megkezdődhet amiért jöttem: felfedezni a seychelles- i vízalatti világot és néhány képben megörökíteni a látottakat.

     Seychelles szigeteken könnyen kerül az ember kiszolgáltatott helyzetbe, itt a természet ma még –és valószínűleg még sokáig- az úr. Szinte mindennap esik félórát az eső októbertől áprilisig, utána pedig jönnek a szeles idők. Az átlaghőmérséklet egész évben 27 fok körül van, a tengervíz 23 és 28 fok között ingadozik évszaktól függően.
     Néhány évvel ezelőtt itt is pusztított az El Ninjo, mint a világ megannyi tájékán, beleértve Maldive szigeteket és az ausztrál nagy korallzátony egyes részeit, és három hónapra a tengervíz 32 fok fölé emelkedett. A pusztítás látványa szívbemarkoló. Az addig különböző színekben pompázó tengeri világ mára szürke lett. Halott korallok darabjai, amik nem bírták ezt a hőmérsékletet, szennyezik a vizet, rontják a látótávolságot. Mindenhol szürke elpusztult telepek hevernek, tűzoltás utáni porrá égett erdőre emlékeztetve. A halak egyelőre találnak itt táplálékot és védelmet az „elszenesedett” mészvázak között, így most még nagy a nyüzsgés a víz alatt. Amennyiben nem képesek a korallok újra megtelepedni, könnyen lehet, hogy mint a megélhetést nem nyújtó falvak, ezek a volt korallzátonyok is lassan elnéptelenednek, és akkor cápákkal, rájákkal, teknősökkel sem találkozhat többet a búvár. A világ igazságtalan, azok bűnhődnek, akik vigyáznak a természetre és nem azok, akik a felmelegedésért felelősek…

    Az idelátogató először az 1971 óta repülőtérrel rendelkező fő szigeten Mahén landol. A gép mintha a vízre szállna le, a kapitány, a tenger és a szárazföld találkozásánál már leteszi a hatalmas fémtestet és a sugárfék hangja szinte azonnal felbőg. Rövid az út, mint minden ezen a szigeten: a fő utca a Market Street, ahol a halpiacon tucatnyi halász és kiskereskedő árulja a portékáját, az autópálya, ahol a maximális sebesség csak 80 km/h lehet és mindössze néhány kilométer hosszú, de legfőképp az idő tűnik rövidnek, amit az ember eltölthet itt. Egy különleges világba csöppenünk attól a pillanattól, hogy kilépünk a repülőtér aszfaltjára. A negyven fokos meleg nyolcvan százalékos páratartalommal párosul, ezért az első dolga mindenkinek, hogy átöltözzön. A szépen megmunkált fabódékban határőrök ellenőrzik van-e szálláshelyünk a szigeten. Rövid idő múlva már egy kis buszon zötykölődünk, amin a légkondicionálót a teljesen lehúzott ablakok jelentik. A sofőr kivisz bennünket a hajókikötőbe, ahol elfoglaljuk az elkövetkezendő 15 napra otthont adó vitorlás hajónkat. Megnyugtat a hír: a kikötőben van egy német búvárbázis. Míg a többiek pakolnak én szóba elegyedek a vezetőjével. Több mint negyven merülőhely van feltüntetve a falra festett térképen, amik teljesen körbe veszik ezt a mindössze 17 km hosszú szigetet. A felszerelések német precizitással, teljesen rendezett körülmények között vannak elhelyezve. Hiába a saját felszerelés, a merülés ára akkor is 50 dollár, közli a német tulajdonos. Itt Seychelles- en minden drága: az üzemanyag, az étel, az ital, a taxi, tehát a merülés is. 
    Mahén természetesen nem csak búvárkodni lehet, hanem ki lehet próbálni a változatos öblök valamelyikét, sétálni a mini fővárosban Victóriában, vagy hajót bérelve körbeutazni a szigetet.

    Cousin szigetét nem könnyű megközelíteni. A nagy hajók 300-400 méteres távolságot tartanak a homokos parttól és várják, hogy feltűnjön egy kis motorcsónak a sziget felől. A sziget körül a hirtelen emelkedő tengerfenék miatt a víz megtörik és óriási hullámokkal támadja folyamatosan a partot. Ép bőrrel földet érni csak nagy rutinnal lehet. A fényképezőgépeket, optikákat becsomagolom műanyag zacskókba, így kerülnek egy fotós hátizsákba, majd ezek után még egy nagyméretű szemeteszsákba. Nem bízom a véletlenre a védelmüket a beázás ellen, bár mindenki bizonygatja, hogy a hullámok nem fognak becsapni a csónakba. Előtte levő nap a Chevalier-öbölben Praslin-sziget észak-nyugati csücskén vízzel félig megtelt csónakból rántottam ki az utolsó pillanatban a géppel, optikával telt táskát, nem akarom végig élni megint azt az érzést, hogy minden felszerelésem oda lett. Kétszer nem lehet ugyanazt a hibát elkövetni. Bosszankodva gondolok arra, hogy a speciális vízhatlan táskám tőlem 7000 km-re békésen szendereg a szekrényem tetején –mert otthon felejtettem-, én pedig műanyag zsákokkal próbálom megvédeni a drága berendezéseket. Magamhoz szorítva értékeimet foglalok helyet az időközben megérkező kis csónak oldalán, testemmel is próbálom védeni az esetlegesen felfröccsenő víz ellen.  A motorcsónak vezetője a part közelébe érve megállítja a motort, fürkészi a vizet és a megfelelő pillanatban meglovagol egy nagy hullámot. Az ember úgy érzi, mintha a tenger felett 2 méterrel repülne. Lassan a lebegő csónak a szárazföld fölé ér, de mielőtt a motor nekicsapódna a homoknak a sofőr az egyik kezével felrántja a motort, míg a másikkal le is kapcsolja azt. A csónak puhán landol. Segítők még feljebb húzzák a csónakot, és az érkező, kicsit azért megázott turistákat kisegítik. Cousin szigeten mindössze hatan élnek, és csak bizonyos időpontokban tartózkodhatnak vendégek, akiknek gyalogolniuk kell, lévén nincsenek autóutak. Hihetetlen gazdag madár állománya miatt a madarak szigetének is nevezik. Nem lévén természetes ellenségük az itt élő madaraknak, - a szigeten, sem kutya, sem macska, sem egyéb a madarakra veszélyt jelentő állat nem él - ezért a sziget szárnyasai a földön fészkelnek. Idegenvezető kalauzol végig a sűrű fák övezte utakon, mutatva a számos fajta egyedeit és türelmesen várva a fotósok és videósok lelkes kattintgatásait. A madarakon kívül rengeteg gekko rejtőzködik a fák törzsein, az útszéli köveken és néha-néha teknősök néznek rezignáltan farkasszemet az emberrel. Két-három órás gyaloglás után, az ember kitikkadva érkezik meg a kiinduló ponthoz. Kivételesen helyi rúpiát is elfogadnak, és már lehet is pótolni az elvesztett folyadék mennyiséget. Kis pihegés és már vár a csónak, hogy visszavigyen bennünket a hajónkra. A sofőr kiállt, a segítők nekirugaszkodnak, betolják a homokról a tengerbe a csónakot és a motor máris felbőg. Hihetetlen érzékkel hagyjuk el pont abban a pillanatban a szigetet, amikor nincs hullám, ami épp be akarna ömleni a kis lélekvesztőnkbe. A képek és a videó anyag megint megmenekült.

   Praslin, a szigetcsoport második legnagyobb szigete a maga 11 kilométeres hosszával, és 7000 lakosával sűrűn lakottnak is mondható helyi viszonylatban. Itt található a Vallée de Mai Nemzeti Park, ami otthont ad a legendás Coco De Mer fáknak, melyek a világ legnagyobb gyümölcsét termik – súlyuk elérheti a 18 kg-ot is. A látogató úgy érzi, mintha az óriások birodalmába lépett volna be, a fák negyven méter magasra nőve teljesen eltakarják a napot. A pálmafák levelei méretüknél fogva kényelmesen védelmet adnak akár két személynek is egy-egy trópusi zivatar elől. Az ember teljesen elveszik a méretek között. Több órát lehet itt eltölteni a dzsungel felfedezésével. Láthatunk áldozatukat mozdulatlanul leső hatalmas pókokat és az erdő életét megbújva figyelő gekkókat. A Coco De Mer pálma időközben a sziget jelképévé vált terméseit is megcsodálhatjuk: a nőivarú fa női csípőt idéző gyümölcsét illetve a hímivarú fa hosszú barkáját, mely leginkább egy férfi „férfiasságához” hasonlítható.   
 
    Sok sziget várja még Seychelles-en az utazót, hogy felfedhesse előtte titkait: La Digue szigete, ahol csak biciklivel vagy ökrös szekérrel lehet közlekedni, Curieuse szigete, ahol teknősök százai botorkálnak mindenfelé, vagy éppen a tengeri nemzeti park Szent Anna, ahol teknősökkel és rájákkal találkozik az ember a vízbe csobbanva. Minden szigetnek teljesen más hangulata van, de egy dologban teljesen egyformák: még nem rontotta el őket a civilizáció.
 
   Néhány szó még a merülésekről. Több búvárcentrum is várja vendégeit a szigeteken, Mahén és Praslinon. Az ár 50 dollár körüli összeg volt merülésenként minden bázison. Ezért az árért a merülni vágyókat hajóval vitték a zátonyokhoz és 45 percnyi búvárkodást engedélyeztek kizárólag helyi vezetővel. Élő korallokat egyáltalán nem láttam, de minden merülésen találkoztam cápával, rájával és teknőssel. A látótávolság általában 15 méter volt. Sok öbölben érdemes szabadtüdős merüléseket is végrehajtani, - néhány felvételemet így készítettem - mert a tenger élővilága igen gazdag sekély vizekben is.
   
    Összefoglalva: mint búvár nem biztos, hogy vállalnám még egy túra igen borsos költségeit a Seychelles szigetekre, de mint szárazföldi turista tudom, hogy maradt még nagyon sok felfedezetlen szépsége a vidéknek, amiért nagyon szívesen visszalátogatnék e messzi tájra.

   Madagaszkártól északra a keleti hosszúság 46. fokától az 57. fokig, míg a déli szélesség 4. fokától a 11. fokig terül el ez a mini állam, ami hatalmas területnek tűnhet, de szigetekről lévén szó az 1.300.000 km2 nagy részét tenger teszi ki. 115 sziget és mindössze 83.000 lakos, ennyiből áll az igazi Seychelles. Az országban egyidőben tartózkodható turisták száma korlátozott, itt a természet védelme elsőrangú kérdés. Ha nincs előre foglalt szállás, akkor nem is lehet az országba belépni. Nincs ezen a vidéken vadkempingezés, kósza hátizsákos turista, az embernek nincs olyan érzése, mintha egy mesterséges üdülőhelyre jött volna. Itt a levegőnek illata van és nem a McDonalds édeskés szagát viszi a szél. Pálmafákat látunk mindenhol, hirdetőtáblák helyett, és Cola automaták hiányában helyi árusoktól vásárolhatjuk a szomjoltó nedűket.

    1976 –ig angol gyarmat volt, majd 17 év szocializmus után 1993- ban többpárti választásra került sor, ahol France Albert René a régi vezető a szavazatok 60%-ával megtarthatta köztársasági elnöki tisztségét, de James Mancham az egykor elüldözött régi elnök is visszatérhetett a parlamentbe az ellenzéki párt vezetőjeként. Elindulhatott a gazdasági fellendülés, a turizmus komoly bevételi forrássá válhatott. A mai Seychelles a lehetőségek országa, a vállalkozók paradicsoma. A kormány a bevételek jelentős részét a szociális háló megerősítésére használja fel: a szigeteken ingyenes az oktatás a középiskola befejezéséig, az orvosi ellátásért sem kell fizetni, gyakorlatilag nincs munkanélküliség és nem létezik bűnözés. Igaz, nincsenek márkás vadonatúj autók, palotákat sem látunk, de nélkülözésnek sincs nyoma, az ember nem fut folyamatosan kéregető, kolduló kezekbe. A seychelles-iek szeretnek itt élni. Azok a fiatalok, akik Angliában folytatták felsőfokú tanulmányaikat, szinte kivétel nélkül visszatérnek ide szülőföldjükre. Egy segítőkész fiatalember magyaráz nekünk, miközben rozoga csónakjával segít nekünk visszajutni szállásunkra egy ötven láb hosszú vitorlásra: „lehet, hogy itt szegényebbek vagyunk, szűkösebben élünk, de ezt a szépséget, amit nekünk ez a táj ad máshol nem kaphatjuk meg”. Barátságos emberek, egy barátságos vidéken. Ezért keresik fel oly sokan ezt a fehér homokos, pálmafákkal benőtt, lustán sétáló teknősökkel tarkított világot.