Előd László búvárfotós
Vízalatti paparazzi - Szepesházi András írása

Amikor búvárfotós barátom, Laci meghallotta, hogy a kampori öböl amúgy tökéletesen jellegtelen fenekén csikóhalak laknak, szeme tágra nyílt, akár egy óvatlan mezei pockot felfedező bagolynak.

- Csikóhal? Még csak egyszer láttam, és akkor sem sikerült lefotóznom tisztességesen. – panaszkodott kielégítetlen vágytól fénylő tekintettel, miközben szórakozottan babrálta Subal tokján a záridő állító kallantyút.

Akár egy kisgyerek a LEGO mintabolt előtt. Erre a ki nem mondott kérésre nem lehetett nemet mondani.

- Semmi gond – szóltam rugalmas házigazdaként – holnap reggel hétkor indulhat a csikóhal-vadászat.

Csikóhalat fotózni a búvárfotósok egyik legnagyobb kihívása. Az Evolúció sok százezer generáción át kihozta a maximumot a rendelkezésére bocsátott alapanyagból, és ezt a kis állatot a vészhelyzet felismerésére és a menekülési sebességre optimalizálta. A csikóhal képes messziről érzékelni a búvár esetlen mozgása, vagy valamely ragadozó által keltett víz alatti rezgéseket, ilyenkor ívben megfeszíti parányi testét, és – közeli rokonához, a gepárdhoz hasonlóan – álló helyzetből egy szempillantás alatt végsebességre gyorsul. Szerencsés szemtanúk - különlegesen jó látási viszonyok között is - csupán elmosódott csíkként tudták leírni a távozó csikóhalat.

Mindebből természetesen egy árva szó sem igaz, a csikóhal a valóságban legfeljebb annyira gyors, mint az Idő múlása a fogorvosi előszobában, gyökérkezelésre várva. Az előbb említett Evolúció - valószínűleg egy jelentéktelen adminisztratív hiba, vagy rosszul fejlett humorérzék következtében - átugrotta a cs betűs élőlények egy részét (gondoljunk csak a csótányra vagy a csendőrre), és a győztes gének által indukált fejlődés helyett inkább az állandóságot részesítette előnyben. Így járt a csikóhal is. Míg más élőlények intelligenciát, karmokat vagy eggyel több lábat szereztek be maguknak a generációk múlásával, a csikóhallal pont semmi nem történt – a pártatlan megfigyelő kénytelen csodálkozni azon, hogy egyáltalán még életben van a faj. Szegény pára úszni szinte nem is tud – legalábbis nem jobban, mint a Lukács fürdő nejlon úszósapkás nyugdíjas hölgyközönsége. Életének legnagyobb részét egyetlen tengeri fűcsomóba kapaszkodva éli le. Idejét szinte teljesen kitölti, hogy bőszen lélegzik kopoltyúin keresztül, és megpróbál minél jobban beolvadni a környezetébe. Ha felfedezik, pont semmit nem tud tenni ellene, és ezzel tisztában is van – ilyenkor szégyenlősen összetekeredik, és igyekszik átcsúszni a téridő kontinuumban keletkezett résen keresztül egy másik univerzumba. Mondanom sem kell, hogy nem sok sikerrel.

Így aztán bizakodva ereszkedtünk le a kampori öböl szédületes, másfél méteres mélységébe. A terv egyszerű volt: én megyek elől, és keresem a célpontot, Laci meg szanaszét fotózza az áldozatot. Rövid keresés után észre is vettem egy kis részt a tengeri fűben, ami más ritmusban hullámzott, mint a környezete. Na ez volt a csikóhal. Mert azt meg kell adni, rejtőzködni tud őkelme.

- Mmmhm hömmhhhö! – artikuláltam a légzőautomatán keresztül, jelezve, hogy megtaláltam áldozatunkat.
- Höm? Mhhöhm?! – Laci még nem vette észre a célpontunkat, és kérdőn nézett rám, hogy miért kell nekem az ő orrát egy algás moszatos kompozícióba tuszkolnom, amikor ő világosan elmagyarázta, hogy csikóhalat szeretne lencsevégre kapni.
- Hmöhhhööm! Ömhhh!– ragaszkodtam álláspontomhoz, és mutatóujjamat szinte betoltam szegény jószág arcába.
- Mööhh! – szólt elégedetten Laci, ahogy felfedezte a sörényt és a hozzá tartozó állatot, majd megkezdte a fotózást.

Mindig lenyűgöző élmény profi vízalatti fotóst figyelni munka közben. Az egész egy sci-fi filmbeli küzdelemre hasonlít, ahol a főhös ellenfele egy gonosz fémpók. A bátor fotós csavargatja a hatalmas vakukarokat, babrál a gombokkal, odasóz a makrancoskodó színszűrőnek, próbál nem belegabalyodni a pántok sokaságába, és mindezt persze súlytalanul lebegve adja elő. Laci is eltöltött egy laza negyed órát a beállításokkal, aztán letámasztotta a gépet a homokba, és jobb kézzel kinyúlt a csikóhal irányába, hogy marokra fogja. Ez aztán az autentikus természetfotózás, gondoltam magamban, hogy befordítjuk szegény úszásképtelen állatot a megfelelő szögbe, és áthelyezzük egy jobb kompozíciós téma közepébe. Ám Laci ujjai elkerülték a megszeppent csikóhalat, és mindössze egy tengeri fűszálat téptek ki a homokból. Újabb kézmozdulat, újra el a csikóhal mellett, újabb tengeri fű gyomlálás. Ekkor már leesett, hogy Laci környezetbarát tereprendezést folytat, és mindössze az objektívbe belógó fűszálakat távolítja el. (Két nappal később már szinte meg sem lepődtem, amikor egy merülésről visszatérve fotós barátom azt mondta: - Sajnos nem jött össze egy tisztességes kép sem, de megtisztogattam egy-két gorgóniát a rárakódott algától. Legközelebb jó téma lesz, ha véletlenül rámászik egy csillagcsiga!)

Három csikóhallal, egy órával és egy harminchat kockás tekerccsel később elégedetten bukkantunk felszínre. Mint győztes hadvezérek egy gyümölcsöző fosztogatás után, felszerelésünk terhétől tántorogva lassan evickéltünk ki a vízből. Reggel nyolc elmúlt, és már harminc fok körül járt a hőmérséklet. Visszanéztem a rezzenéstelen víztükör irányába, és ismét elkapott az érzés: szép ez az élet. Ahogy Z. Vincze György mondta sok-sok évvel ezelőtt: Hvala lepo, Jadran! Köszönöm neked, Adria.

Közben a másfél méteres mélységben, túl a négykarú tengeri csillagon, de még innen a leszakadt horgonyláncon az agyonfotózott csikóhal elgondolkozva himbálta felsőtestét. Gondolatban megvetően köpött egyet az Evolúciúra, szép lassan letekerte magát az otthonául szolgáló hínárcsomóról, és bizonytalan testtartással elindult a nyugati moszatmezők felé. Konokul előreszegett feje mindent elárult érzéseiről. Egy napon még ő lesz az Óceán Császára. És akkor lesz egy-két szava a dupla vakuval közlekedő vízalatti fotósokhoz.