Előd László búvárfotós
Buborékok
  Ha valaki meghallja, hogy járom a tengereket hátamon palackkal, kezemben egy fényképezőgéppel, az első kérdése mindig így hangzik: „nem félsz a cápáktól?” Nem. Miért félnék? Féljenek ők tőlem, hiszen én vagyok az evolúció csúcsa! Azt nem tudom, hogy a cápák ezzel tisztában vannak-e, de tény, hogy a búvárokat csak a legritkább esetben támadják meg. Így velem sem történt meg, hogy mindent hátrahagyva megbújjak egy szikla mögött a vízben vagy kiugorjak a felszínen várakozó csónakba teljes felszereléssel, miközben a vérszomjas cápa mindent elkövet, hogy elkapja a lábam és visszarántson a habokba, hogy azután ott végezhessen velem. De mennyi más veszély leselkedik egy búvárra! Elfogyhat a levegője, eltévedhet egy barlangban vagy éppen a felszerelésével adódhat probléma. Ezek már valós veszélyek, egy kis figyelmetlenség következményei lehetnek.
  Már csak egy napot tölthettünk el Korculán és még három merülőhelyet szerettem volna felkeresni. Ez a dalmát sziget híres az óriási víz alatti barlangjairól és látványos falairól melyek teljesen függőlegesen szakadnak le, néha a könnyűbúvárok által fel sem kereshető mélységekbe.
  A barlang, ahova mi készültünk szintén érdekesnek tűnt a helyiek leírása szerint. Lehorgonyoztunk az adott pont felett a csónakkal, a fényképezőgépemet a vakukkal beállítottam, a segítőm és egyben búvármodellem pedig intett, kezdhetjük a merülést. Harmincöt méter mélyre kellett ereszkednünk, mert a barlang bejáratának ott kellett lennie. Sajnos a palackjaink csak félig voltak tele, mert egy előző merülésnél már használtuk őket.  Ebben a mélységben még van bőven fény, olyan tiszta vizű tengerekben, mint az Adria, de a nyomás már négy és fél- szerese a felszíninek ezért a palackból a levegő is ennek megfelelően gyorsabban fogy. A búvár már szinte harapja a reduktorból beáramló levegőt. A sűrűbb levegő, nemcsak oxigénből ad többet a szervezetnek, hanem az éltető gáz másik összetevőjéből, a nitrogénből is. Ez a nitrogén -ami semleges gázként működik a mindennapi életben, belélegezzük majd ugyanúgy ki is fújjuk- nyomás alatt elnyelődik a szervezetünkben, a szöveteinkben. Vigyázni kell vele, mert ha túl sok  kerül a szervezetünkbe komoly gondokat okozhat azáltal, hogy felemelkedés közben, a felszín felé közeledve kiválik a szövetekből, és (mint a szénsavas üdítőknél, ha gyorsan nyitjuk ki őket, azaz hirtelen csökkentjük a nyomást) buborékokat képezhet a vérünkben. Ezek a buborékok pedig méretüktől függően valahol a véráram útját egyszer csak megállíthatják. Lehet, hogy pár óráig nem történik semmi, mert túl pici a buborék, de ha több is van belőle, akkor találkozásaik során megnőhetnek és így akár halált is okozhatnak. Elkerülhetőek az ilyen balesetek, ha nem megyünk túl mélyre (40 méter alá), az adott mélységhez tartozó időhatárokat nem lépjük túl, és ha lassan emelkedünk a felszínre (lassan nyitjuk a szénsavas üdítő kupakját). Mi ennél a merülésnél közel mentünk a mélységi határhoz, amit egy sport búvárnak engedélyeztek a szabályok, de próbáltuk a légzésünket lassítani és kerülni a felesleges erőkifejtést, így is spórolni a levegővel, és kevesebb nitrogént felhalmozni. Nehezen találtuk meg a barlang bejáratát, a lent tölthető időnk nagy része elment. Amikor végre ráleltünk, óvatosan beúsztam a szűk bejáraton, felkapcsoltam a vakuim pilotlámpáit és gyönyörködtem a látványban. Egy patkó alakú vízi folyosóra leltünk, ahol két búvár kényelmesen elfért egymás mellett. Cikáztak a lámpáink fénycsóvái az alagút falán, de természetes fény híján az élet itt sokkal ritkább volt. Néhány szivacs és sötétséget kedvelő hal tengődött mindössze ezen a helyen. Nem is vártam mást, engem elsősorban a kijárat izgatott, ami felé lassú, nyugodt tempóban haladtam. A nagy kékséget akartam fotózni, a barlang fekete sziluettjével körbefonva. Reméltem lesz még elég időm megkomponálni egy szép felvételt. Néhány perc múlva elértük az alagút végét és a kijáratnál egy hatalmas halraj látványa fogadott bennünket. Modellemnek intettem, hogy óvatosan ússzon ki és foglalja el a megfelelő pozíciót a halrajtól egy kicsit jobbra, és már állítgattam is a gépemet, kerestem a jó képkivágást. Az idő gyorsan haladt a halraj is elillant, rápillantottam a műszeremre és ijedten tapasztaltam, hogy alig 30 bár levegőm maradt, ami csak pár percre elég ebben a mélységben. Azonnal jeleztem a társamnak hüvelykujjammal erőteljesen felfele mutatva, hogy induljunk a felszín felé. Néhány uszonycsapással a barlang előtt voltam már és indultam volna fel, amikor észrevettem, hogy egy sonka kagyló vigyázza a barlang kijáratát. Sajnos az Adrián egyre ritkábban látni ilyet, ezért úgy döntöttem még maradunk. Dudálás a modellnek, vakuk elhelyezése majd katt, katt, katt. Három kép, három korrekcióval. Közben csipogott a komputerem valamiért, de nem volt időm megnézni, mert siettem visszafelé és közben a kevésbé gyakorlott társam maradék levegőmennyiségét próbáltam leolvasni. Elértük az alagút bejáratát és eszembe jutott, itt nem is készítettem fotót. Újabb exponálások, majd tényleg elindultunk végre felfelé. Ránéztem a nyomásmérőmre és már csak húsz bárt mutatott. Tudtam, hogy kevés lesz, hisz tíz métert haladhatunk felfelé csak percenként és öt méteren még meg kell állnunk három percre. Fejszámoltam. Még 390 másodperc! Nem lesz elég a levegő, zúgott az agyamban egy hang, amit megtört a búvárkomputerem újbóli csipogása. Szegény már jó ideje akart nekem jelezni, de én valahogy mindig mással voltam elfoglalva. Mióta is jelezhet?- gondolkodtam, de közben végre meg is néztem. A válasz rögtön ott volt a számlapján. Sok időt töltöttünk el 35 méteren ezért negyedórát kell várakoznunk öt méteren. Újra megnéztem a társam levegőjét: 30 bár. Az kettőnknek összesen 50. Nagyon kevés. Gyorsítottam az emelkedésünket és reménykedtem, hogy a komputer most az egyszer nem lesz szőrős szívű és elenged valamicskét a negyedórás dekompressziós merülésből. Természetesen nem tette és pár perc múlva öt méter mélyen már azon gondolkodtam, hogy mit is tehetünk. Spórolni a levegővel ilyenkor nem lehet, hiszen ennek a megállónak pont az a lényege, hogy szabaduljunk a nitrogéntől, amihez folyamatos normális lélegzés kell. Felmehetünk a felszínre is, de a komputer letilt, és nem enged merülni, pedig én még akartam egyet búvárkodni aznap, és a tele palack is ott várt rám a csónakban. Azon felül bár tudtam, hogy a komputerek biztonságra törekednek, azaz szűkebb határokat engednek meg a merülés során, mint amit a szervezet bír, de azért nem érdemes kockáztatni. Nem akartam egy költséges spliti kerülőt tenni a keszonkamrába, és nem akartam sem nyomorék, sem halott búvár lenni és tovább rontani ezzel a statisztikákat. Amíg levegőnk van, addig maradunk, még ha a palackokat ezzel tönkre is tesszük (ha a palacknyomás kiegyenlítődik a víz nyomásával a víz, beszivároghat a palackba) – volt az egyértelmű válaszom magamnak. Csak legyen elég! Amikor ráfeküdt a nullára a mutatóm, a társam palackját kezdtem én is szívni és közösen figyeltük, ahogy egyre csökken az ő palackjában is a nyomás. A komputer még öt percet írt ki és már csak tíz bárunk volt. Szemrehányást tettem magamnak és még egyszer megfogadtam: a fotózás a víz alatt csak a második lehet a sorban, az első mindig a biztonság! De miután ezt végiggondoltam, eszembe jutott, hogy van még egy lehetőség. Ha elfogy a levegőnk a komputert itt hagyom megjelölve a vízben, megvárom amíg kidekózza a maradék pár percet –hisz azt nem tudja, hogy levettem a csuklómról, mégis csak egy gép- felhozom és tudunk merülni délután. Azaz tudunk még fotózni. Nem volt elég, hogy az előbb fogadtam meg a biztonságról valamit, nem volt elég, hogy még ki sem másztam a legutolsó bajból, máris egy újabb felelőtlenségen törtem a fejem! Szerencsére nem került rá sor, mert mire nullát mutatott volna a második nyomásmérő is a negyedóra letelt. Fel kellett tornásznom magam a felszínre, mert annyi levegőm sem volt, hogy a jacket -embe levegőt juttassak.
  Megúsztuk. És, hogy megérte-e? Jók lettek a képek? Nem. A képekből nem lett semmi, mert 35 méteren a nitrogénnek az idegrendszerre is van hatása, ami komolyan befolyásolja az emberi agy tevékenységet. Sokkal lassabban forog az agyunk és sokkal felelőtlenebbek is lehetünk. Lehet, hogy nem is én voltam a hibás, hanem az a fránya nitrogén? És milyen gondokat okozhat még ez a gáz és miket az oxigén? És milyen gondok lehetnek a felszereléssel, vagy mit tehet egy búvár, ha eltéved egy barlangban? Ennyi veszély ellenére mégis miért vállalják oly sokan ezt az igazából gyönyörű és relaxációs sportot? Sok kérdést lehetne még feltenni. Talán én is ezért választottam ezt a hobbit. A merülés tele van izgalmakkal, kalanddal és nagyon sok kérdéssel, amikre csak néhányan kapunk választ: mi búvárok.