Előd László búvárfotós
Készülődés a VB-re (2005)
Közeleg a szeptember, a CMAS által meghirdetett búvárfotós világbajnokság időpontja, amikor négy búvárfotósnak meg kell mutatnia mit tanult az elmúlt évek alatt, mennyire kreatívak, és milyen alkut sikerült kötniük a szerencsével. Gulyás Zsolt és Gyimesi Ferenc páros, illetve Tóth József és jómagam (Előd László) kettős mindent elkövet a siker érdekében. Az elmúlt hetekben az Adriát látogattuk meg (Gyimesi Feri nélkül, aki Indonéziában gyakorolhatott) és keményen belevetettük magunkat a munkába. Ami élt és mozgott az adriai habokban, arra tüzeltünk. Az ágyuk hagyományosan diára dolgozó tükörreflexes masinák voltak, gépenként két-két villanóval megerősítve.
A bemelegítés Kaprijén történt a Galathea Búvárbázis segítségével, majd a komolyabb munka Krk szigeten kezdődött. Itt már -Gulyás Zsoltnak köszönhetően- minden este megnézhettük a lehívott diákat, meg lehetett beszélni a gondokat, vagy örülni egy-egy jól elkapott és pontosan exponált pillanatnak. Szarka Géza és csapata, a Buborék Búvárbázis segítségével több helyre is eljutottunk, de érdekes módon, mégis a legjobb helynek egy a partról merülhető kis öböl bizonyult. Itt, -a hely pontos neve egyelőre titok- nevezzük csak Secret Bay-nek, már az első napon furcsa találkozás zajlott le. Különös szempár és a hozzátartozó egyáltalán nem barátságos, éles fogakkal teletűzdelt szájjal találtuk magunkat szembe, az alig öt méteres vízben. A lény a testét a homokos talajba belefúrva figyelte a felette elúszó „vaksi” áldozatokat. A rémisztő külső ellenére, nem ijedtünk meg, hanem a meglepetést követően izgalomba jöttünk. A hal neve ezúttal nem Vanda, hanem elsősorban hazánkban, Bumbi által ismertté vált csillagvizsgáló hal volt. Mivel nem tudtuk, hogy él az Adrián, abban a biztos tudatban feküdtünk le, hogy a nagy felfedezők sorába fogunk lépni. Reggel Jóska megállapította, hogy valószínűleg a legészakabban élő csillagvizsgáló halat fotóztuk le a Földön, hiszen az Adria felső csücskében vagyunk. Néhány percig kidüllesztett mellel járkáltunk, amikor valamelyikünk a diák fölé hajolva csendben megállapította: -van egy még északibb. Ugyanis a délután is fotózott csillagvizsgáló halról kiderült (a fogazata alapján), hogy az nem ugyanaz amit délelőtt kaptunk lencsevégre, és az bizonyított tény volt, hogy legalább húsz méterrel Rijeka felé találtuk a délelőttihez képest. Miután egy esti merülésen még találtunk hatot, meg kellett kérdőjeleznünk felfedezésünk nagyságát. A végső hidegzuhany Németh Szabolcs tengerbiológus barátunktól jött (a telefonszámát azóta kitöröltük a mobilunkból), aki rögtön valami Uranoscopus kaktulusz muszkuluszról kezdett beszélni, amit a horvát pecások is néha kifognak, és ő is már látott kétszer. Mi ebben a nagy ügy? – kérdezte. Ha nem is kerülünk be a nagy felfedezők sorába, azért biztos vagyok benne, hogy kevesen vagyunk, akik láttak az Adrián csillagvizsgáló halat. Én, életemben egyszer Indonéziában találkoztam vele és fotóztam le eddig a pillanatig. Természetesen azért másra is szántunk időt. Mindenki próbált valamit újítani. Zsolt a vakui elé rakott különböző diffúzorjait próbálgatta, Jóska a konvertereivel bajlódott, míg én a manuális vakuzás mellé most már felvettem a manuális élességállítást is. Az első napok a makrózás jegyében teltek, mindenki valamilyen útón-módon eljutott a 2:1 leképezéshez, azaz a 18 milliméteres élőlény teljes kockát kitöltő felnagyításáig (a filmkocka 36mm). Indulhatott a garnéla akció. A biztos helyszín SV Marak volt, ahol több viaszrózsa is található sekély vízben. Ezeket átkutatva leltünk rá a fantasztikus színekben pompázó, átlátszó kis üveggarnélákra. Sajnos többre is szükség volt a jó felvételek elkészítéséhez, mert bizony „fogyóeszköznek” bizonyultak. Az első modellemet egy skorpió hal falta fel a szemem láttára, miközben Jóska próbálta nekem terelgetni finoman egy vékony kis fémpálcával a megfelelő helyre, míg a másodikat egy nagyobb rák ölelte erősebben magához és tűnt el vele a kövek közé. Nem adtuk fel, tovább kerestünk. Sajnos, gyakran nem fértünk bele a világbajnokságban megszabott hatvan perces merülésbe, jó néhány csobbanásunk meghaladta a száz percet is. Ez nem volt túl jó hír, de egyelőre a jó képek készítésére fektettük a hangsúlyt, nem a gyorsaságra. Mivel a VB egyik kategóriája a meztelen csiga, így lassan ők is terítékre kerültek. Autentikus csigafotózás: fűszál letépve, rajta a néhány centis csiga, mindez a nap felé emelve, hogy a háttér kék legyen, ugyanakkor a rekeszt lehessen minél jobban szűkre venni, a mélységélesség miatt. Mivel a fotós egyik kezében a gép, másik kezében a fűszál a csigával, így harmadik kéz híján, újabb manuális élesség állítási technika adódott: a csiga közelítése és távolítása a fűszállal az optikától. A többiek szerint, ezt nem fogadná el a zsűri, így ezt nem gyakoroltuk tovább (nem a kézi fokuszálást!). Innentől kezdve mindenkinek szerencséje volt, mert épp olyan helyen másztak a csigák, ahol a háttér a nap volt. Hiába, jó fotósnak szerencséje is van! Öt nap után végre hajóra szálltunk, és kezdődhetett a falak meghódítása, ismerkedés a porosodó, láthatóan megsértődött széles látószögű felszereléssel. Láthatóan megsértődött, mert innentől kezdve, minden hibát, amit el lehet követnie amatőr fotósnak, azt mi elkövettük. A két vaku közül volt, hogy csak az egyiket kapcsoltuk be, ha véletlenül ezt nem felejtettük el, akkor az egyiket rosszul állítottuk be. Előfordult, hogy kifogyott az elem a gépből a víz alatt és sorolhatnám még. A mélypont minden bizonnyal az volt, amikor egy alkalommal a maszkomat is fejjel lefelé vettem fel, és nem értettem, miért kényelmetlen. Egyre fáradtabbak voltunk a napi cipekedéstől és koncentrálástól, így néha, hogy buzdítsuk egymást, versenyt hirdettünk egymás között, a nap fotójáért. A nyertest a másik kettő este meghívta egy pizzára. Mindenkinek volt jó napja, így végül mindenki jól járt, de talán legjobban a pizza árus fiú. A legtöbb segítséget közben Jóska két fiától kaptuk, Tamástól és Gábortól. Ők mintaszerűen modellkedtek nekünk, tűrték minden rigolyánkat. Így utólag is köszönet érte nekik! Nyolc nap, fejenként körülbelül 20 merülés és jó néhány kocka, melyek mintha nem is az általunk „szegényesnek” tartott Adrián készültek volna. Ez lett a végeredménye a felkészülésnek, ami után kicsit bizakodva nézhetünk a jövő felé. Ha fele annyi szerencsénk lesz szeptemberben, Spanyolországban, mint most volt, már nem jövünk haza szégyenkezve. Persze lehet, hogy nem is a szerencsén múlott, hanem a baráti összefogáson? Azon, hogy három magyar búvárfotós össze tudott fogni, és mindent elkövetett azért, hogy mindenki el tudja készíteni a jó felvételt? Lehet. Reméljük lesz még erre példa.