Előd László búvárfotós
A titok
Gyerekkoromban, ha a TV-ben a Cousteau sorozat kezdődött, mi gyerekek mindannyian ott ültünk a készülék előtt, és szorosan egymáshoz préselődve vártuk az új titkokat.
Sok izgalmas kalandfilm, és filmsorozat ment már akkoriban is a Tv- ben, de a tenger alatti történetek mégis különösen izgattak minket, hiszen tudtuk, éreztük, láttuk, hogy ez igaz! Ezek valós kalandok voltak az ismeretlen kékségben, amit hús- vér, esendő emberek készültek meghódítani, a mi szemünk előtt! Fekete-fehérben, a kalandot, a veszélyt előtérbe helyezve mai szemmel nézve néha kicsit barbár és vakmerő módon. Persze ez belém ívódott, és a felfedezés, a mélység meghódításának vágya, egy életre elkísért. Búvárfotós lettem. Hogy ez mit jelent, milyen érzés a víz alatt fotózni, erről szeretnék most írni. Ezt ugyanis nagyon gyakran, szinte mindig, megkérdezik tőlem előadásaim során. Nem olyan könnyű erre válaszolni ott rögtön, hiszen egy érzést elmondani a legnehezebb, igazán átélni kell, gondoljunk csak itt a szerelemre! Mert szerelem ez! Feltettem magamnak a kérdést, mit tennék legszívesebben az életben? A válasz számomra egyszerű: fotóznék a víz alatt. Persze azon kívül, hogy a gyerekeimet nevelném, vagy a kedvesemmel incselkednék (értsd, ahogy akarod! ). A legjobb persze az lenne, ha mindezt egy helyen, mondjuk Papua-Újguineában lehetne megtenni egy tengerparti házban, ami előtt saját házi reef vár rám! De milyen érzés víz alatt fotózni? Gondolom minden fotósnak egy kicsit más és más. Ki ezért teszi, ki azért, de egymásközti beszélgetéseink során láttam és megértettem, hogy van valami közös, ami mindenkiben megvan. Ez pedig a birtoklás reménye! Hogy megvan! Igen, ha jól exponáltam, akkor megvan a KÉP! Ami másnak nincs, vagy lehet, hogy ezt vagy azt már más is lefényképezte, de ezt most én! Ez az én kütyüm, én fotóztam le! Azt az egyet, azt az egyedit, és ha jó a kép, akkor büszke lehetek, és beteszem a fiókba, akkor veszem elő és nézem meg, amikor akarom! Büszkeség ez, hiszen lehet, hogy sok embernek tetszeni fog, lehet, hogy egy kiállítás képe lesz, vagy versenyen is indul. De hogy, hogy készült, azt csak én tudom, ahogy a gyermeke születését tudja az Anya! Persze nem akarok a két dolog között párhuzamot vonni, hiszen egy gyermek születése a legnagyobb csoda, és a legédesebb fájdalom. De nekünk a képeink is gyermekeink,akik néha akár fájdalmak közt,akár életveszélyben is az exponáló gomb lenyomásával ,megszületnek! Azért, hogy megalkossuk a KÉPET, mi,”szerelmes” búvárok nagyon sok mindenre képesek vagyunk! Nagyon drága szülés ez! Szinte mindenáron megszerezzük a méregdrága felszerelést, hiszen a KÉP nem készülhet akármivel! Nemcsak arról van szó, hogy a legjobbat akarjuk, hanem akármivel nem megy. Keserű tapasztalatok útján, a jobbik esetben saját hibánkon, rosszabb esetben azon sem, tanulva rájövünk, hogy a cél eléréséhez kell a jó cucc. Hiába állok én oda a Forma 1-es rajthoz a legjobb, leggyorsabb széria autóval, esélyem sincs, hacsak nem esik ki előlem az összes profi! Ha már az F-1-nél tartunk, maradjunk is ott a hasonlatokkal. Mondjuk, megvan az általunk legjobbnak tartott felszerelés, de nocsak hiába, mert a versenypálya nem OK! Persze, hogyan is gondolhattuk, hogy Hegyeshalomban megtaláljuk azt a fotótémát, amit múltkor valami fantasztikusan gyönyörű könyvben láttunk! Nem hogy eljutni, néha kideríteni is nehéz, hogy hol készültek, hogy hol élnek azok a csodás lények, amelyeket gyermekünknek szeretnénk. Természetesen rögtön elnézést is kérek a számomra oly kedves hegyeshalmi tótól, ami egyik kedvenc merülő helyem volt, és ahol nagy kedvvel készítettem első képeimet! De tudjuk jól, hogy itthon a fotózáshoz nincs igazán megfelelő tere! Én lennék a legboldogabb, ha csak egy olyan tavunk lenne, ami legalább 6-7 méteres látással, és némi halgazdagsággal bírna. Aki tud ilyet, kérem, azonnal jelezze! Tegyük fel, végre ott vagyunk, előttünk hullámzik álmaink tengere! Lehet hogy egy ilyen látványért más, sokkal fontosabb dolgokról is képesek vagyunk lemondani, de mi nagyon sok mindenről képesek vagyunk lemondani a KÉPÉRT! És az eredmény? Lesújtó! Miért? Mert túl korán jutottunk el oda, ahová nagyon szerettünk volna! Nem volt meg a kellő gyakorlat! A verseny-cucc, a versenypálya megvolt, de tudok én úgy vezetni, mint Montoya? Az eredményen egyértelműen látszik hogy nem! Akkor? Irány Hegyeshalom! Majd ha már ott tudok jó képet csinálni, mindent és minden helyzetben meg tudtam oldani, na akkor mehetek a „versenypályára”! Vagy egy kicsit előbb, mert úgysem bírja ki az ember!! Nem egyszerű kellő gyakorlatot szerezni, főleg egy olyan országban nem, ahol még tenger sincs. Csodálkoznak is néha a külföldi társaink, ha elmeséljük nekik a lehetőségeinket. Hogy egy kicsit dilisnek tartanak minket az szinte biztos. De eltértem az érzéstől, hiszen akár Hegyesben, akár máshol, akár rossz képeket csinálva is, az érzés mindig ott van, ha víz alatt fotózol, kivéve, persze ha nem találsz témát (akkor csak merültél egy jót), vagy beázik a géped! Brrrrrr! Na az aztán a legszörnyűbb érzés, amit búvárfotós átélhet, ezt saját példámból is tudom! Nem csak, azért mert féltve őrzött kincsed egy pillanat alatt pocsékba megy, hanem azért is, mert az esetek 95%-ában Te magad vagy a hibás. Depresszió szinte garantálva. Tehát az érzés. Merülsz, kezedben a tuti technika, 36 kockányi kiváló minőségű film várja, hogy megörökítse álmodat. A víz tele csodálatos felfedezni valókkal, amik csak Rád várnak! Kincset kereshetsz, annak minden izgalmával, veszélyével és ígéretével. Mindezt a víz alatt, ahol egy natúr búvárt is elönt a nyugalom, a csend (persze mint minden búvár én is tudom hogy a csend csak szimbolikus jelentésű a víz alatt, de jól hangzik), a kékség boldogsága! Érzed már? Tudod, hogy képes vagy rá, ha megtalálod, ha észreveszed. Súlytalanul úszol és figyelsz, szemed másként keres, mint egy átlag emberé, leginkább egy vadász szeme a tiéd, hiszen mozgásra, kisebb eltérésekre figyelsz, legtöbbször tudod is, mit keresel, mert tanulod, figyeled a tenger világát, biológiáját, megveszed a legdrágább könyveket, magazinokat. És most képzeld el kedves olvasó, hogy megpillantod, ott van előtted a KÉP alanya vagy tárgya, az, amire annyira vágytál! Koncentrálsz, és a jól bevált leheletfinom uszonymozdulatokkal felveszed a megfelelő pozíciót. Apropó uszonymozdulatok. Nemrégiben mutatott régi jó barátom egy filmet, melyben egy nagyon magas szintű technikai búvárképzés bemutatója volt látható. Az oktató a medence 2 méteres vizében lebegett az aljzat fölött 20-30 centire, szárazruhában, teljes technikai felszerelésben, persze karba tett kézzel, és apró, oldalazó uszonymozgásokkal körbe forgott! Én kérdőn néztem barátomra, hogy mi ebben az újdonság, hiszen a fotósok ugyan ezt csinálják pl.egy korallőrhal körül, ami ugye rohadtul tud félni, és ha a legkisebb veszélyt érzi is, már elugrik, ráadásul esetleg egy kétvakus böhöm nagy géppel a kezükben! Szóval érdekes volt, hogy amit mi gyakorlatban tanultunk meg, a saját érdekünkben, az máshol tulajdonképpen egy nagy kunsztnak számít! Nem akarom a víz alatti fotósokat isteníteni, hiszen mi is sokat hibázunk, esetleg kárt is teszünk a természetben egy- egy kép érdekében! De nem akarattal! Volt már hogy merülés után szólt ismerősöm, látta, ahogy lerúgtam egy kisebb koralt, miközben forgolódtam. Ilyenkor elszégyellem magam, amiért az alkotás annyira lekötött, hogy kizártam a külvilágot és nem figyeltem rá. Tehát ott a téma, most már a keresőben figyeled, az agyadban megannyi lehetőség, képkivágás, beállítás cikázik, majd exponálsz, egyet-kettőt, csak arra az esetre, ha a téma eltűnne, megörökítsd, de ez még nem a KÉP. A Kép akkor jön, ha átadod magad „Istennek”, ha valami angyali nyugalom száll meg, és kezed, szemed már magától teszi a dolgát és te, mintegy kívülről figyeled az egészet. Az alkotás élménye átjárja testedet, semmi sem tűnik lehetetlennek, kifacsart testhelyzetben, levegőt alig véve, és néha a határokig azt visszatartva dolgozol, és boldog vagy, mert fotózhatsz a víz alatt, és megcsinálhatod a KÉPET, amiért jöttél. A természetbe beleolvadva, azzal szinte eggyé válva, kiragadhatod annak a pillanatnak a csodáját, amit ott és akkor átélsz. A KÉP mindig veled lesz, a diatárban, vagy a szobád falán, és ha rápillantasz, egy pillanatra mindig átélheted születésének örömét. Ez hát a titok kedves olvasó, remélem érted, és remélem, átéled majd Te is, és ha egyszer a víz alatt találkozunk géppel a kezünkben, rögtön érteni fogjuk egymást!