Előd László búvárfotós
Az első kép az isteneké
Balin, az istenek jelenléte szinte tapintható. Áldozati kosárkákat kell kerülgetnünk az utcákon, füstölők százai ontják illatukat szerteszét, mind-mind kiengesztelésül a felsőbb hatalomnak, a jobb termésért vagy éppen a szerencsétlenségek elkerüléséért. A balinézek nagyon tisztelik isteneiket, félnek a démonoktól, a gonosz erőktől. Még a fiatalabb generáció is úgy tartja, jobb félni, mint megijedni: inkább áldoznak nap mint nap, mert abból nagy bajuk nem származhat. Rövid ideig mosolyogva figyeltem töretlen lelkesedésüket az istenekkel való jó kapcsolat fenntartásáért, majd be kellett látnom, ha Indonézia ezen szigetén tartózkodom, nekem is áldoznom kell az isteneknek. Különben az ártó szellemek megakadályozzák terveim és elsősorban a jó felvételeim elkészítését.
Két napos fárasztó út után hajnali háromkor, Bali északi részén található kis halászfalu, Tulamben egyik bázisában foglaltuk el szobánkat. Mintha csak Rejtő Jenő egyik regénye elevenedett volna meg ezen a hajnalon, három nemzetiség került gyors barátságba a teraszon található asztalunk körül. Tóth József és jómagam, a magyar víz alatti fotósok elitjét képviseltük, míg társaink Cubát egy rum és Amerikát egy Cola formájában. Hamar közös nevezőre jutottunk, majd néhány óra álmatlan forgolódás után, bevetettük magunkat a hűsítő vízbe. A bázis közvetlen a parton volt, előttünk házi zátonyként a „Korall garden” névre hallgató partszakasz terült el. Jobbra néhány száz méterre a „Drop off” merülőhely, míg balra, egy perces sétára merüléseink fő témája, a hely nevezetessége: a Liberty roncs várt ránk. A bázisok úgy kaptak engedélyt, hogy búvár palackot nem cipelhet, ez a helyi asszonyok feladata némi aprópénzért, ami természetesen benne foglaltatott a merülések árában. Így nyugodtan tudtunk napi négy merülést tervezni, csak a fotófelszereléseinket kellett mindig magunkhoz ragadni és eljuttatni a merülési pontig. Fotós barátom Tóth József vállalta a vezető szerepét, ő már több mint százszor bukott itt a víz alá. Bevallom először kicsit remegő térdekkel követtem: reméltem, hogy varázslatos helyet találok a habok alatt, egy igazi fotós paradicsomot. A partról nem tűnt elsőre barátságosnak a vidék: hatalmas hullámok nagy robajjal zúdultak a fekete kövekre, hogy lemerülhessünk ezeken kellett átjuttatni magunkat és felszereléseinket. Kivártuk a megfelelő pillanatot – állítólag minden hetedik hullám nagy, majd fokozatosan csökken, hogy azután újra erőre kaphasson- és rohamléptekkel bucskáztunk a vízbe, amíg el nem értük azt a mélységet, ahol már nem csapódhattunk neki a köveknek. Gyors maszkpárátlanítás, uszony felvétel és máris ereszthettük ki a levegőt a mellényeinkből. Figyeltem Jóska mozdulatait. Megállt négy méteres mélységben és a vakukarokat pozícióba állította, ellenőrizte a gépét majd elindult a homokos talaj felett a mélységbe. Nem is vettem észre, hogy megérkeztünk, pedig a hajó fara ott tornyosult előttem néhány méterre. Csak fel kellett volna emelnem a fejem, de én a talajt vizsgáltam, apró megbúvó élőlényeket keresve. Csak az lett gyanús, hogy hirtelen a búvárok száma megnőtt, és a napot mintha sűrű fekete felhő takarta volna el. A látótávolság nem lehetett több tíz méternél, de így is feltűnt, hogy bár a roncs elég rossz állapotban van, a tengeri élőlények alaposan kisajátították minden kis területét. Három hatalmas gorgónia lengedezett a hajó oldalára tapadva, benne három ormányos kányasügér talált szállást magának. Kicsit arrébb, a roncs egy leszakadt különálló részén pedig több száz tisztogató rák várta ügyfeleit, elsősorban korall fűrészes sügereket. Megint arrébb bohóchalak védték lakóhelyüket: egy zöldes árnyalatúnak tűnő tengeri rózsát. Mintha egy nagyváros nyüzsgő életébe csöppentem volna. Itt nem okozott senkinek gondot a globalizáció, senkit nem zavart, hogy az élet ezen a 120 méter hosszú mesterséges zátonyon zsúfolódott össze. Mi búvárfotósok, pedig külön örültünk ennek. Az első merüléseim a bőség zavarában teltek, fel kellett fedeznem, melyik élőlényt, hol érdemes lencsevégre kapni. Egy hét után, még mindig csak a hajó feléig jutottam el. Féltucatnyi merülést szántam arra, hogy a „fogorvosi rendelőben” (tisztogató állomás) engem is régi vendégként üdvözöljenek és befogadjanak. Eleinte nem volt könnyű, a sügerek miközben hagyták, hogy a rákok minden porcikájukat átvizsgálják és megtisztítsák, addig rám szúrós szemmel tekintettek. Ha közeledni mertem egyikük felé, a rendelés befejeződött, és a sügér nagy lendülettel távozott. Néhány perc múlva visszatért és a szertartásunk kezdődhetett elölről: tisztogatás, bizalmatlan tekintet, közelítés majd menekülés. Talán a negyedik alkalom után ecsetelhettem eufórikus hangulatban Jóskának, hogy én is részesévé váltam az életüknek: befogadtak. Végre kezdődhetett a munka! Néhány tekercs film elfogyasztása után reméltem, hogy sikerült az a felvétel, amire vágytam, így tovább álltam. Következtek a bohóchalak, majd az üveggarnélák. Ahogy teltek-múltak a napok, azt vettem észre, hogy a terveim, amit egy papírra vetettem, nem csökkentek, hanem egyre inkább szaporodtak. Újabb és újabb témák kerültek fel a még fotózásra várók listájára, míg a biztosan sikerült képek oszlopában mindössze néhány kép árválkodott. Lassan elérkezettnek láttam az időt, hogy kedvenc lencsémet is elővegyem, a 16mm-es halszem objektívet. Akkor még nem sejtettem, hogy jobb lett volna nem megmosolyogni a balinézek tiszteletét isteneik felé. Nagylátószögű felvételeket csak a kora reggeli órákban lehetett készíteni, ugyanis a látótávolság csak ilyenkor érte el a tíz métert és az egy négyzetméterre eső búvárok száma is ilyenkor volt a legalacsonyabb. Mivel nyolc napunk volt hátra, tudtam, hogy meg kell becsülnöm minden ilyen reggeli merülést. Pontosan megterveztük, mit fogunk fotózni és milyen sorrendben. Az első témánk a már említett három hatalmas gorgónia egyike volt a hajó faránál. Jóska kezdte a fotózást, én letettem a gépem a talajra és lámpát ragadtam a kezembe. Próbáltam sietni, mindent elkövetni, hogy fotós barátom minél előbb elkészíthesse a számára megfelelő felvételt. Néha várnunk kellett, mert kíváncsi búvárok fújták közénk buborékjaikat, sőt egy lelkesebb, segítőkész békaember még a fényképezőgépemet is el kezdte felhozni, hogy visszaadja nekem. Talán azt gondolhatta, hogy kiesett a kezemből, és képtelen vagyok hat métert süllyedni a visszaszerzéséért. Közben a percek múltak, a levegő és az én türelmem is fogyott. Bő húsz perc múlva Jóska jelezte, hogy elkészült a nagy mű és cserélhetünk. Odaúsztam hozzá és mutattam, hogy meg szeretném nézni a felvételt. Persze elsősorban nem a képre voltam kíváncsi, hanem az értékekre amivel exponált. Búvároktatóm annak idején beleverte a fejembe: a jó búvár a lusta búvár, azaz feleslegesen ne csináljunk mozdulatokat a víz alatt. Feleslegesen pedig ne mérjünk fényt, írtam át magamban gyorsan a szabályt, ha már más megtette helyettünk! Leolvastam az adatokat, és már kerestem is a jó képkivágást. Igazítottam egy kicsit a vakukarokon, integettem fotósból modellé átvedlett barátomnak hova ússzon, amikor valami hátulról meglökött. Nem hasonlított arra az érzésre, ahogy elképzeltem milyen lenne ha egy cápa egyszer fenéken billentene, és biztos voltam abban is, hogy nem a jó öreg méretes barracudánk viccelődik velem, aki mindig ott strázsált a hajó körül, ha épp makró optikával szerelkeztünk fel. Ez az érzés inkább olyan volt, mint amikor valaki bekapcsolja egy medencében az ellenáramoltatót. Itt is valaki bekapcsolta, de az biztos, hogy nem emberi lény volt. Egyik percről a másikra már az életünkért meg a gépeink védelméért küzdöttünk. Fotózásról szó sem lehetett. Beúsztunk a roncs által védett helyre, de az áramlás oda is követett bennünket. Feladtam és elindultam ki a vízből. Majd holnap – mondogattam magamban - van még hét lehetőségem. De nem volt! Másnap szóról-szóra megismétlődött a történet: Jóska nyugodt vízben fotózott, cseréltünk, jött az áramlás, a küzdelem majd a fotózás feladása. Kifelé menet még a nagy hullámzásban, az amerikai NASA fejlesztésű törhetetlen vakukar-váltóm is megadta magát. Eltört az eltörhetetlen anyag. Hangosan káromkodtam a parton, szidtam a gonosz démonokat. El voltam keseredve. Jóska figyelmeztetett, hogy vigyázzak arra amit mondok, mert itt igenis hallják ezt az ördögi erők és megbosszulják. Meg is bosszulták. Harmadik nagylátószöges reggelünkön én kezdtem volna a fotózást, de a technika közbeszólt. A mellényemből kövér levegőbuborékok szálltak felfelé, mindenképpen részt szerettek volna venni a képalkotásban. Az én elképzelésem más volt, így hosszas próbálkozás után megadóan legyintettem, és újra csak modellként folytattam a merülést. Újabb szitkozódások a parton, és fogadalmak, hogy akkor sem hajtok fejet az istenek előtt, nélkülük is elkészítem a felvételeimet. A mellényt megszerelték a helyi búvárvezetők, a délután nyugodt makró fotózással telt, és már alig vártam a másnapot. Kivételesen nem a roncshoz terveztük az utat, hanem a falhoz, ahol tüskés makrélák óriás csapata várt reánk. Mindent ellenőriztem még egyszer, Jóskával pontosítottuk a fotózás menetét, és elindultunk a köves úton. A „drop off” azaz a fal, háromszáz méterre lehetett a bázistól, ami vállunkon a nehéz fotós felszereléssel, és a göröngyös úton hosszúnak tűnt. Folyamatosan a lábam elé néztem, hogy a bokám egy rossz lépés következtében ki ne forduljon. Újra egy ütést éreztem, ezúttal a fejemen. Megfordult hirtelen a világ, és fájdalmamban a homlokomhoz szorítottam az egyik kezem, miközben a másikkal egy kőért nyúltam. Tiszta erőből nekivágtam a lehajló görcsnek, ami a fából állt ki és véres volt. Akár a homlokomhoz szorított kezem. Valahogy visszatámolyogtam a bázisra, ahol mindenki rémült tekintettel nézett rám, majd leültettek, a seb körül levágták a hajam és orvosért kiabálva ismeretlen eredetű fertőtlenítőt kentek rá. Szerencsére nem volt túl mély a seb, így mindössze egy napi pihenőt kellett beiktatnom. Valószínűleg azért, hogy elgondolkozhassak azon, kinek van nagyobb hatalma: a gonosz szellemeknek vagy nekem? Az unalmas kényszerpihenő meghozta gyümölcsét és megalkudtam az istenekkel. Megígértem nekik, hogy az első képet nekik adom. Az első kockát ezentúl, a víz alatt a nagy kékség felé lőttem el. Ők pedig cserébe megvédtek a démonoktól és nem hagyták, hogy tönkretegyék reggeli merüléseimet. Így nem volt akadálya, hogy bár erőltetett menetben, de mindent le tudjak fotózni, amit szerettem volna. Igaz néha kettőt is merültem a korai órákban és csak filmet cserélni rohantam vissza a bázisra. Végül összesen ötvenszer sikerült vízbe jutnom a két hét alatt, és negyven tekercs filmet sikerült elkattintanom. Majd megérkezett leendő menyasszonyom, akivel az elkövetkező bő két hét alatt, bejártuk az egész szigetet és a nyaralás utolsó napjaiban egy csendes, homokos parton a lemenő nap sugaraitól övezve térdre ereszkedve megkértem a kezét. Ő és az istenek is igent mondtak rá, de ez már nem ebbe a magazinba való történet…