Előd László búvárfotós
A látható láthatatlan
A látható láthatatlan A fényképezésnek sajátos részét képezi a természetfotózás. Már csupán amiatt is, hogy inkább vadászatnak képzeli a kívülálló, semmint alkotói munkának. És valóban: bizonyos értelemben vadászat; ráadásul a lehető legrokonszenvesebb formájában, mivel nincsen véráldozat. Persze, leszűkítjük a természetfotózást, ha kizárólag az állatvilág fényképezését értenénk rajta, hiszen tárgya, témája lehet minden olyan képződmény, amely a természethez tartozik, noha nem emberábrázolás.
A tudós széptanok, esztétikák nagy műgonddal különböztetik meg a természeti szépet, az alkotott széptől. A megkülönböztetés azt célozza, hogy a természeti szépet kirekesszék az esztétikából, hiszen azt nem emberi szándék hozta létre; egyszerűbben szólva: nem emberi közlemény. Ám ez kizárólag a közvetlen élményként jelentkező természeti szépre vonatkozik; azaz, ha rácsodálkozunk is egy fönséges tájra, egy gyönyörű virágra, netán egy színpompás madárra, esztétikai értelemben nem beszélünk szépélményről. Merőben más a helyzet, amikor egy-egy természetből kiválasztott szépség műalkotáson keresztül jut el hozzánk, amikor a táj - teszem azt - tájképpé válik, a virág csendéletté, a madár esetleg valamely kínai festmény hangsúlyos elemévé. Ezekben az esetekben - jelképesen! - alkotói kifejezést hordoznak, művészi közlést, vagyis az esztétikumhoz elengedhetetlen emberi jelenik meg általuk. Ez a röpke széptani lecke azért került ide, hogy elejét vegye bárminémű fintorgásnak, amivel esetleg a természetfotózást illethetnék. Magától értetődik viszont, hogy az is megeshet, hogy bármennyire szép természeti témát választott is a fényképező, műve puszta állapotrögzítés, közlendője különösebb nem akadt. Alkalmasint még csak nem is igazán dokumentum, vagy pedig a felelőtlen ítélkezés a giccs irányába ragadja el. (Egyébiránt korántsem csak a természetfotóssal eshet meg ilyesféle, számos példát tudnánk hozni a képzőművészet vagy egyéb művészetek területéről is.) Szorosabban vett témánknál maradva máris három lehetőséget villantottunk fól a természetfotós számára, ugyanis persze, hogy vadászat, legalább ilyen természetességgel rejlik benne részint a dokumentálás, részint a művészeti élmény-alkotás lehetősége. Amennyiben pedig természetfotósunk búvár, képeivel egy olyan világot tár elénk, amelyet mi, közönséges halandók (tehát búvárkodásban járatlanok) nem ismerhetünk, akkor ezt a vadászatot egyértelműen kalandnak minősíthetjük: kaland abban az értelemben, hogy a búvárkodásnak komoly rizikófaktorai lehetnek (mégha nem is éppen azok, amiket mi, kívülállók szavaznánk meg neki), de kaland a művészet speciális világában is, a különleges formák, elképesztő színek, meglepő szerkezetek körében. Egy bohóchal, vagy egy rajnyi vitorláshal, egy szellemmuréna, a változatos korall-világ lenn a mélyben, a keservesen készenlétbe helyezett vakuk váratlan fényében nem biztos, hogy nyomban azt a kompozíciót hozza létre, amire a fotós "vadászik", türelem, a kivágat módosítása, ma már mind gyakrabban a számítógép aktív hozzájárulása azonban előbb, utóbb a kívánt eredmény irányába hat, a fotós, aki - jobb esetben - már a "szárazon" komponálni kezdte művét, akár elégedettségfélét érezhet. Ide kell idéznünk Előd László egyik írásának részletét, talán jobban érthetjük általa azt, amit -egyszerűsítve - fölkészülésnek nevezhetünk: "Késő délután volt, és tikkadtan vánszorogtam kifelé a vízből, magammal vonszolva a fotós fölszerelésemet. Másfél óra merülés a Vörös-tengerben kimeríti az embert. Arról nem is beszélve, hogy aznap már a negyedik volt. Tekintetem a partot kémlelte, vállaim már nehezen bírták a majd harminc kilós felszerelést: a tíz kiló ólmot, a hasonló súlyú palackot és a már említett fényképezőgépet a vakukkal. Miközben azon merengtem, miért is csinálom ezt - ahelyett, hogy mint minden rendes turista Egyiptomban a koktélokat szürcsölgetném a tengerparton -, hirtelen beduinok tűntek fel a parton. A gyerekek teveháton utaztak, míg az idősebbek kényelmesen bandukoltak mellettük. Látszott, hogy ők nincsenek az idővel olyan haragban, mint mi, európai emberek. Az árnyékuk megnyúlt a délutáni nap hatására, és az egész látvány olyan békésnek, olyan egyiptominak tűnt, hogy azonnal elfeledtem minden aznapi bosszúságomat. Egy új kép körvonalai rajzolódtak a fejemben. A parton ledobtam a felszerelést, megtörülköztem, és néhány perc múlva egy ceruzával a kezemben már egy fehér lap fölé hajoltam, miközben szürcsölgettem a megérdemelt frissen facsart narancslevemet. Egy pálcika- búvár egy pálcika-tevével rajta egy pálcika-beduinnal osztozott fele-fele részben a rajzomon. Ami érdekes volt ezen a gyermeteg firkán, hogy a búvár, mint minden rendes búvár, a víz alatt úszott, míg a többiek a szárazföldről tekintettek a távolba. Szerettem volna megörökíteni egy felvételen azt, ami nekem Egyiptomot jelentii: a búvárkodást és a tevés beduinok látványát." Világos, hogy egy kép (tudjuk, elékészült) születésének első pillanatainál vagyunk. Roland Barthes punctumnak nevezi azt a mozzanatot a képen, amiből a rászegeződő tekintet elindul, hogy hierarchiája által birtokba vegye, tehát megértse a művet. Előd fotóján ez a punctum - úgy tetszik - inkább vonal (a latinnál maradva: linea), amelyben összetalálkozik, érintkezik a vízi világ a szárazföldi világgal. Aligha véletlen, hogy ezt a képet el akarta készíteni. Végül is fényképező munkássága éppen erről szól: a látványon keresztül kapcsolatba hozni a két világot: vizualizálni a reflexió lényegét. Azért száll le - búvárként - a víz mélyére, hogy a maga számára földerítse az ottani rejtelmeket, és gyönyörködjék benne. Amikor viszont fényképezőgépét is viszi, akkor fölszínre akarja menteni és megosztani másokkal a lenti élményeket. Persze, hogy ennek egyik momentuma a dokumentálás. A lényeg azonban a szépség fotós újraalkotása. Mi, ezeknek a képeknek a nézői, ebbe tudunk belekapcsolódni, általa találjuk meg a közösséget mind az ismeretlen világgal, mind pedig a fényképező esztétikai kommentárjáva